A címbéli állításból csak egy dolog lehet kérdéses, vagy legalábbis nem százszázalékosan biztos, ez pedig éppen a zenetörténet egyik legnagyobb komponistájának születési dátuma. De azért nagy valószínűséggel állítható, hogy épp 250 évvel ezelőtt, 1770. december 16-án Bonnban született Ludwig van Beethoven, akinek születéséről, lévén polgári anyakönyvezés még nem volt, csak a másnapi keresztelés keltezése alapján van tudomásunk. Mivel azonban abban a korban és még sokáig az volt a szokás, hogy az újszülöttet rögtön másnap megkeresztelték, szinte biztosra vehető, hogy – akárcsak a „mi Kodály Zoltánunk” is – december 16-án született Beethoven.

Beethoven családja apai ágon a ma a Belgium Hollandiához közeli, Flandria tartományában található Mechelenben élő földművesekből és iparosokból állt egészen a 18. század első feléig.
A vele azonos nevű nagyapja – aki udvari karnagy és basszista volt – települt át Bonnba, s az ő fia, Johann már a bonni választófejedelem udvarában énekelt ifjúkorában tenoristaként, majd 27 évesen elvett egy 21 éves özvegyasszonyt, akitől öt fia és két lánya született, köztük az ifjú Beethoven. A későbbi nagy zeneszerző első zenetanára iszákos és indulatos apja volt, aki Mozart apjához hasonlóan csodagyereket akart nevelni tehetségesen zongorázó fiából, de sikertelenül.

Gyermekkorának érdekessége, hogy már tíz éves kora körül az a Christian Gottlob Neefe volt zenei nevelésének irányítója, aki tanára, Johann Adam Hiller mellett Lipcsében Johann Sebastian Bach és második fia, Carl Philipp Emmanuel zenei légkörében nevelkedett, így mondhatjuk, hogy van egy szál Bachtól Beethovenig.

Beethovent Joseph Haydn és Mozart mellett a Bécsi klasszika nagy mestereként tartjuk számon. Akkor, hogy jön ide vele kapcsolatban a romantika? Hát úgy, hogy bár korai műveiben tényleg jelen van Haydn és Mozart hatása, de a későbbi munkásságával a romantika két legnagyobb alakjára is meghatározó hatást gyakorolt. Wagner saját állítása szerint az Egmont nyitány és a 9. szimfónia hatása miatt lett muzsikus, az ifjú virtuóz Lisztnek pedig a legenda szerint tizenegy évesen, nagy jövőt jósolva neki, megsimogatta a „buksiját” Beethoven.

Liszt művészként és egész személyiségével tökéletes megtestesítője a beethoveni hős eszménynek, művei pedig a bonni mester alkotásainak folytatásai, vagy hatásuk alatt készültek. Gondoljunk csak a „Sors”, a „Pastorale” és a 9. szimfónia, a számos történelmi tematikájú nyitány (Coriolan, Egmont, stb.) programjára, a szimfonikus költeményekre, vagy a Dante és a Faust szimfóniáka gyakorolt hatására, vagy, hogy Liszt Beethoven szimfóniáit átírta zongorára.

Beethoven ugyanakkor Schubert szimfóniáira, különösen a Nagy C-dúrra is nagy hatást gyakorolt, akárcsak Berliozéra és Brahmséra.  Középső korszakbéli művei között már a Pastorale szimfónia előtt ott van a szintén romantikus vonásokat mutató 3. Eroica szimfónia, az Öröm-ódás 9. szimfónia pedig az utóromantika, s kiemelten is Mahler művészetének előfutára, mely a 20. század felé mutat előre. 9. szimfóniát írni Beethoven után kifejezetten nagy, végzetes tehernek számított. Brucknernek nem sikerült befejeznie a magáét, Glazunov el sem vállalta, hogy nekifogjon, megállt a 8-nál, Mahler is előbb a Dal a Földről szimfóniát írta meg, s csak utána a maga 9-dikét, stb.

Beethoven mindemellett a zenetörténet egyik legjelentősebb újítója, aki a hivatalos zenetörténet szerint elsősorban a szonátaformára és a motivikus fejlesztésre építi műveit, mégis a formát nagyon gyakran szétfeszíti a mondanivaló által meghatározott zenei kifejezésvágy.
S az is lényeges, hogy kései műveiben, s szinte valamennyi általa művelt zenei műfajban nagyon sok, még ma is eredetinek számító kompozíciót alkotott.

Beethoven kilenc szimfóniájáról már szóltunk – ezzel kapcsolatban méltatlan lenne meg nem emlékezni róla, hogy Peskó Zoltán (1937-2020) a Pannon Filharmonikusok élén eltöltött idő alatt, 2009–11 között, egy nagy szériát vezényelt belőle –, de lévén, hogy egyébként kiváló zongorista volt, aki mellesleg zenekarban brácsázott is, írt 32 zongoraszonátát, melyek közül a Patetikus, az Appassionata, a Holdfény és a Waldstein talán a legnépszerűbbek. A Holdfény szonátával kezdte egyik nagy sikerű pécsi, Liszt-termi koncertjét Vásáry Tamás.

De megírta a csaknem egy órányi „Hammerklavir” szonátát is, mely a legnehezebb művek egyike a zongorairodalomban. Írt öt zongoraversenyt, melyek közül a G-dúr és az Esz-dúr (The Emperor – A császár) már a romantikát előlegezi. Ez utóbbit a Kodály Központban Ránki Dezső és a Maxim Vengerov vezényelte Pannon Filharmonikusok is előadták. De írt egy példa nélkül álló, zongora-hegedű-cselló Hármasversenyt is – melyet Jandó Jenő, Kelemen Barnabás és Várdai István adtak elő óriási sikerrel, Hamar Zsolt vezényletével a POTE Aulában –, sőt egy kórusra, szólistákra, zenekarra és zongorára komponált Karfantáziát is alkotott, melyet így akár zongoraversenynek is tekinthetnénk. Mi most Kristian Zimerman és a Leonard Bernstein vezényelte Bécsi Filharmonikusok előadásában a G-dúr zongoraverseny fináléját idézzük.

Írt egy nagyszerű Hegedűversenyt is, melyet maga írt át zongoraversennyé, s írt két Románcot hegedűre és zenekarra, vagy zongorára. Előbbiekből az F-dúrt legutóbb a világhírű hegedűművész Maxim Vengerov játszotta el a Kodály Központban, a Pannon Filharmonikusok általa vezényelt koncertjén, akikkel a Hegedűversenyt Budapesten óriási sikerrel játszotta. A zongorakíséretes változatból az elmúlt évtizedek egyik nagyszerű előadása – Gyermán István és Bánky József koncertjei után – Gyermánné Vass Ágnes, a Pannon Filharmonikusok Liszt-díjas hegedűművésze, és a pécsi születésű, világhírű Kossuth-díjas zongoraművész, Jandó Jenő 2008-as, a Hotel Palatinus Bartók Termében megtartott koncertjén készült felvételről hallgatható meg.

Apróbb zongoradarabjai közül a legnépszerűbb a Bagatellek közé tartozó Für Elise, mely az Örömóda-téma mellett az egyik legnagyobb, szinte védjeggyé vált slágermelódiája is egyben.

„16+1” vonósnégyese közül a késeiek a zenetörténet csúcsainak számítanak, köztük a „+1”-es Nagy fúga, a cisz-moll, az a-moll, de népszerű a középső korszakbéli három Razumovszkij kvartett is. Beethoven írt tíz hegedű-zongora szonátát is, melyek közül a „Tavaszi” és a „Kreutzer” a sláger – utóbbi szolgált alapul Tolsztoj Kreutzer szonáta című regényéhez –, de öt szonátát csellóra és zongorára is, melyeket legutóbb két világhírű muzsikusunk, Frankl Péter és a nála pont fél évszázaddal fiatalabb, pécsi születésű Várdai István játszott el, óriási sikerrel.

Emellett Beethoven írt zongoratriókat és dalokat is, melyek közül a leghíresebb az „A távoli kedveshez” című dalciklus. Emlékezzünk meg róla, hogy 1927-ben, Beethoven halálának 100. évfordulóján Pécsett is szonáta-estet adott világhírű zongoraművész-zeneszerzőnk, Dohnányi Ernő (1877-1960), és a Holdfény szonáta mellett, a később Amerikában élt Hubay-tanítvány hegedűs, Telmányi Emil (1892-1988) közreműködésével a Tavaszi és a Kreutzer szonátát is előadták.

Nevezetes koncert volt az is, amikor 1976-ban Gyermán István, később világhírűvé lett kamarazene tanítványával, Jandó Jenővel adta elő a Tavaszi szonátát a Liszt Teremben. Mi most egy olyan páros, Szabadi Vilmos és Gulyás Márta előadásában idézzük a Kreutzer szonátát, akik Pécsett Mozart összes hegedű-zongora szonátáját előadták, de Beethoventől is néhányat.

Szóljunk arról is, hogy Beethoven írt egy operát is, Fidelio címmel, mely az úgynevezett „szabadító opera” prototípusa. Írt egyházi műveket, oratóriumot, mint a C-dúr mise, a Krisztus az Olajfák hegyén, a Kantáta II. József halálára, és a zenetörténet kiemelkedő alkotásai közé tartozó Missa Solemnist, mely a katolikus liturgiára építő szövege mellett is Krisztust, az Embert állítja elénk, akinek legfőbb vágya, hogy az emberiség – isteni mintára – elnyerje az emberi lét legfőbb értelmét, a békét.

Beethoven legjelentősebb alkotásait a felvilágosodás és a francia forradalom hatására, a szabadság, a népek, az emberek testvérré válásának eszméje és az ezért való szakadatlan küzdés hatja át, mely még 1819-es végleges megsüketülése után is jelen volt és maradt életében.
Így nem véletlen, sőt talán érthető is, hogy az osztrák születésű brit zenész, zenetörténész, író és kritikus, Hans Keller (1919–1985) ezért „az emberiség legnagyobb elméjének” nevezte, tekintetbe véve művészetének mélységét és kiterjedtségét, valamint, hogy Beethovennek sikerült a lehető legszélesebb közönség számára is érthető zenét komponálni.

Ami külsejét illeti, Beethoven középtermetű, vállas, telt arcú volt, dús haja felborzolt, lelkes szeme nyugtalan, kedélyes vonásai pedig – főleg ha zenéről szólott – érdekesek, hódolatra gerjesztők, szelleme nemes, szíve tiszta, lángolt az igazságért és a szabadságért.

Hiányos neveltetésére utalt indulatos természete, valamint a tapasztalatok és az életismeret teljes hiánya.

Beethoven elérhetetlen, házas, arisztokrata hölgyekhez vonzódott, akiket eszményített, mint például Brunszvik Jozefint, akitől egy Vásáry Tamás zongoraművész által megosztott történet szerint kislánya született, aki a Minona – visszafele olvasva Anonim – nevet kapta.

A társadalmi különbségek, az emberek esetleges elítélése azonban megakadályozta abban, hogy megnősüljön, így hivatalosan nőtlen maradt. Mi most a Pastorale szimfóniát ajánljuk meghallgatásra Takács–Nagy Gábor gondolataival és vezényletével.

Beethoven már fiatal korától sokat betegeskedett, húszas éveitől komoly hasfájás bántotta, egy évtizeddel később pedig már mutatkoztak halláskárosodásának jelei, mely, mint már írtam, 1819-től vezetett végleges süketüléséhez, így legnagyobb sikereit, például az Örömódás 9. szimfóniájáét már nem hallhatta. 1826-ban állapota drasztikusan romlott, a következő évben bekövetkezett halálát pedig májbetegségnek tulajdonítják, de a legújabb kutatások szerint ólommérgezés is közrejátszhatott – hivatalosan vízkórságtól bekövetkezett – halálában. (Az ólom szintje százszorosan felülmúlta az embereknél ma mérhetőt!) Temetésén 20-30 ezer ember vett részt, köztük a másfél évvel később elhunyt Schubert is, akit kérésére Beethoven mellé temettek.

Pécsnek hivatalosan egy személyes kapcsolata volt Beethovennel, a Hölzl Szeráf Ferenc által 1843-ban Pécsre hozott hajfürt kapcsán, melyet 115 évig őriztek itt, de ma is Pécsé.

Hölzl Szeráf Ferenc (1808-1884) nevét egyébként nem csak emiatt, de ma is büszkeséggel illene megjegyeznünk, hiszen frissen megkezdett ausztriai karrierje elején, 1843-ban költözött Pécsre, ahol Johann Georg Lickl, magyarosan Lickl János György utódaként lett a Pécsi Székesegyház karnagya és zeneszerzője, aki ezt a pozíciót  haláláig viselte, emellett elnök-karnagya is volt az első, 1847-es alapításkor és a második 1862-es újjáalapításkor is az Európa-hírű Pécsi Dalárdának is.

Hölzl Bécsben igen jó barátságba került Ferdinand Sauter (1804-1854) költővel, akinek nevét tévesen írja a Wikipedia Antonnak, azaz Antalnak, valamint August Schmidt (1808-1891) hegedűművésszel és karmesterrel, aki a Bécsi Zenei Újság egyik alapítója és a Bécsi Zenebarátok Társaságának egyik vezetője volt. A három jó barát éppen együtt volt, amikor értesültek Beethoven haláláról. Sautert küldték ki, hogy győződjék meg a szomorú valóságról, aki visszatérte után, sírástól fuldokolva vett ki zsebéből egy kis csomagot, fölnyitotta s egy hajfürt volt benne. Elmondta, egyedül volt a halottas szobában, amikor pillantása egy ollóra esett. Hirtelen határozott, megragadta az ollót, levágta a nagy halott egy hajfürtjét és magával vitte emlékül. Közös döntéssel a hajfürt őrzését Hölzre bízták, aki ezt a drága ereklyét 1843-as Pécsre kerülése után 1870-ig meg is őrizte, majd a Beethoven születésének 100. évfordulóján, 1870. december 19-én Pécsett megtartott hangverseny alkalmából a Pécsi Dalárdának adományozta, annyira fellelkesítette a Pécsi Dalárda teljesítménye az est karmestereként közreműködő Hölzlt.

Amint Horváth Mihály (1903-1984), orgonaművész, karmester és pécsi zeneiskolai igazgató Muzsikáló Pécs című könyvéből tudhatjuk, „… a hangverseny csak a dalárda részéről volt sikeres. A városi zenekar 1870-ben a mélyponton volt, így a program összeállításánál gondolni sem lehetett arra, hogy a zenekar önállóan adjon elő valamilyen Beethoven zenekari művet.” A Pécsi Dalárda egyébként az „Isten dicsősége” című férfikari művet, valamint a Fidelio című operából „A foglyok karát” adta elő zenekari kísérettel.

Hölzl 1870-ben, majd véglegesen 1878-ban, egy hivatalosan Bécsben lepecsételt iratban is megerősítette a Beethoven hajfürt eredetiségét és történetét, s az adományozás tényét. Az Európa-hírű, Bécsben és Münchenben is nagy sikert arató Pécsi Dalárda 1948-as megszűnéséig megőrizte ezt a világon is egyedülálló, különleges ereklyét, melyhez hasonló is csak egy van, azt még életében, 1826-ban maga Beethoven ajándékozta Aton Halm zongoraművész-zeneszerzőnek, aki négykezes zongoraátiratot készített a Nagy fúgából, mellyel ugyan Beethoven nem volt megelégedve, így maga is készített egy átiratot, mégis akkor megajándékozta Halmot egy hajfürttel.

Az 1958-ig Pécsett, a Janus Pannonius Múzeumban őrzött Beethoven-hajfürt annyival különlegesebb, hogy az előző nap elhunyt zeneszerzőé, másrészt valamivel szebb kivitelben és jobb állapotban maradt ránk, amint az a Martonvásáron, 1958-ban alapított Beethoven Múzeumban is látható, ahova „örök megőrzésre, letétként” került, de hivatalosan továbbra és Pécs város tulajdona.

Amint az előbb elmondottakból is kiderülhetett, téves a Wikipédiának az az állítása, hogy a Darárda adományozta volna oda a Beethoven hajfürtöt, mert ezt a Janus Pannonius Múzeum és dr. Hárs Éva osztályvezető, későbbi igazgató kérésre tette meg, aki ennek történetét megosztotta jelen sorok írójával is, aki mindezt meg is írta az Ivasivka Mátyással közös Pécsi concerto című könyvben. Jellemző egyébként, hogy a Pécsi Dalárda az 1948-as, a Rákosi-féle kommunista hatalomátvétel előtti utolsó hangversenyén három Beethoven művet adott elő: az Isten dicsőségét, a Karfantáziát, melynek zongoraszólamát Opritia Mária játszotta, és a Krisztus az Olajfák hegyén című oratóriumot, utóbbiban Höffler Mária, Varga Gyula és Nyolczas Ipoly énekelte a szólót, a karmester Várhalmi (Weigele) Oszkár vezényelte a Pécsi Dalárdát és a Zenekedvelők Egyesületének Zenekarát.

S azt is említsük meg, hogy még 1870-ben, az Adelaide című dalt az a kiváló hőstenor, Hoffer Károly (1843-1921) énekelte, akit később a bécsi és a budapesti operaház is meghívott szerződési ajánlatával, ő azonban inkább Pécset választotta, ahol a Pécsi Dalárdának előbb másod-, majd első karnagya lett, 1884-től pedig a zeneiskola tanára. S az ő kimagasló munkássága emlékére indult el halála után hat évvel az Éneklő Ifjúság mozgalom, 1927-ben.

Mi most a Pécsi Dalárda utolsó koncertjének műsorát idézzük magyar és külföldi felvételekkel.

Végezetül minden Tisztelt Zenebarát figyelmébe ajánlom Beethoven 9. szimfóniájának 1968-as felvételét, melyen Herbert von Karajan vezényelte a Berlini Filharmonikusokat, a szólisták Gundula Janowitz, Christa Ludwig, Jess Thomas és Walter Berry voltak.

Fotók: internet                        

Kovács Attila

Amtmann Prosper és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő