A könyv adatai a könyvtári katalógusban
Mostani ajánlónkban egy alapvetően gyerekeknek, fiataloknak szánt könyvet ajánlok Tisztelt Olvasóink figyelmébe, melyet azonban a magyar zene iránt érdeklődő felnőttek is haszonnal forgathatnak. Nyerges Magda az Írók Alapítványa–Széphalom Könyvműhely által kiadott Magyar Példaképtár című sorozatának 2013-ban megjelent „Magyar zeneszerzők és muzsikusok” című könyve egy a témaválasztást tökéletesen igazoló Kodály-idézettel kezdődik: „… értéktelen az a magyarság, amely nem európai és számunkra értéktelen az európaiság, ha nem magyar is egyszersmind” – foglalta össze Kodály Zoltán a magyar kultúra helyét és feladatát a világban.
A könyv a legfontosabb tudnivalók mellett igazi különlegességeket, csemegéket is tartalmaz. Olyanokat, melyeket már a hátsó borító ajánlója is megfogalmaz: „Bakfark Bálint, Erkel Ferenc, Liszt Ferenc, Egressy Béni, Reményi Ede, Lehár Ferenc, Dohnányi Ernő, Bartók Béla, Kálmán Imre, Kodály Zoltán, Lajtha László, Fischer Annie, Cziffra György. Tudjátok-e kiket neveztek közülük „a három nagy magyarnak”? Ki adott életében több mint tízezer koncertet? Melyikük volt képes egyszeri átolvasással egész partitúrákat megjegyezi? Kinek a művét játszották több mint ezerkétszázszor a New York-i Broadway-n? Ki gyűjtött össze több mint tízezer népzenei dallamot? Melyik művészünkről született Lengyelországban még közmondás is? Ki játszott közülük a Kheopsz-piramis tetején? Ha nem tudjátok a válaszokat, olvassátok, el ezt a könyvet”.
Nos, e nem könnyű kérdések nem mindegyikére sikerült magamnak sem egyből és fejből válaszolnom, pedig hivatásommá lett munkámnál fogva illene. Na, jó, a piramis tetején játszó Cziffra Györgyöt, ha másként nem, egyiptomi felesége, Soleika, révén magam is el tudtam képzelni, a „Bakfark után lanthoz nyúlni” mondást magam is ismertem. Bartókról is tudtam, hogy tízezernél nagyobb a gyűjtései száma – bár Kodályé is meghaladja az ötezret –, Kálmán Imre Csárdáskirálynőjét is el lehetett találni, bár A vígözvegy Lehártól talán többször hangzik fel világszerte, de itt a Broadway segített egy kicsit. A partitúra memorizálás bajnoka címért azonban nálam Dohnányi Ernő mellett, Liszt Ferenc is ringbe szállhatott volna, hiszen Grieg 25 évesen neki bemutatott zongoraversenyének részleteit kapásból is pontosan idézte, de, hogy Liszt volt az, aki tízezernél is több koncertet adott életében, bár sejtettem, a mennyiség meglepett. A „három nagy magyar” kérdésben pedig úgy érzem, hogy az nem lehet más, mint a Bartók, Kodály, Dohnányi hármas, első kettő zeneszerzőként, Bartók zongoraművészként is, Dohnányi pedig utóbbi téren, mint az egyik legnagyobb 20. századi zeneszerző zongoraművész, Rachmanyinov mellett. A 19. századi „nagy magyar nemzeti triászt” pedig Liszt, Erkel, Mosonyi alkotta, utóbbi helyén Egressy Béni szerepel a könyvben.
A sok nagyszerű képpel és kiemeléssel illusztrált könyv legnagyobb érdeme, hogy a magyar zene olyan méltatlanul háttérbe szorított, mellőzött alakjait is példaképként állítva mutatja be, mint Dohnányi Ernő, aki egyben Fischer Annie és Cziffra György tanára is volt, vagy Lajtha László, akinek, mint komponistának a hazai és a világ zenei életben való elismertetéséért negyedszázada épp a Pécsi Szimfonikus Zenekar tett nagyon sokat. Kilenc szimfóniájának, - közte az 1956-nak emléket állító 7. „Forradalom” szimfóniának - CD-világpremier sorozata, melyet Nicolás Pasquet vezényletével vettek lemezre, talán legalább egy félsoros említést megérdemelt volna.
Sok személyes megnyilatkozást oszt meg a könyv Lajtha életéről, erkölcsiségéről, humanizmusáról, s hiánypótló Reményi Edéről szóló fejezete is, melyben a Brahms barátságát és zongorapartnerségét is kivívó, nagy 19. századi romantikus hegedűművész életébe és munkásságába nyerhetünk betekintést egy 1928-ban (!) megjelent életrajz révén. Nagy értéke a könyvnek, hogy szinte minden szereplőjének magánéletét is áttekintő alapossággal mutatja be, házasság és más apróbb részletek tekintetében is. Utóbbiakból Erkel sakktudásáról már talán sokan hallhattak – mellyel a magyar sakksport történetében is kimagaslót alkotott, mint szervező is, – Liszt Ferenc kártyaszenvedélyéről talán kevesebben. Nos, ők még egy „lapkiegyenesítő” kártyaprés képét is megtekinthetik, a Liszt Ferenc Emlékmúzeum sok más relikviája mellett.
Sok más érdekességről is olvashatunk, például, hogy amikor Kálmán Imrében – nyilvánvalóan a zsidótörvények hatására – felmerült, hogy Horthy Miklóstól kér segítséget, még a kormányzó is egyetértett azzal – mivel még ő sem tudott segíteni –, hogy a komponista inkább az amerikai kivándorlást válassza. De talán azt is kevesen tudták, hogy Fischer Annie kiskorában kiválóan hegedült is, még versenyt is nyert, vagy, hogy mint szenvedélyes dohányos – aki napi 4 (!) doboz cigarettát szívott –, még a koncertek közben, a tapsok alatt, kint a „takarásban” is szippantott egy-egy slukkot. Vagy, hogy Cziffra György, aki a 2. világháború alatt többször esett német, majd orosz fogságba is, hazatérve kocsmákban, éjszakai lokálokban zongorázott, majd miután a Rákosi-korban „tiltott határátlépést” követően elkapták, három éves börtönbüntetésének felét munkatáborban kellett töltenie, ahol másodmagával 150 kilós kőtömböket kellett hordania egy építkezéshez. Miután fájdalmait csuklóvédővel is enyhítette, sokan elkezdték utánozni, mert azt hitték, ennek köszönheti virtuozitását.(!)
Szubjektív hangzó és látható zenei ajánlóként e könyvhöz had álljon itt zárásul „két” zongorista zseni „közös” felvétele, Cziffra György játssza Liszt Ferenc 6. rapszódiáját egy 1961. május 3-i, a Párizsi Champs Élysées Színházban készült felvételen.
Fotók: internet
Kovács Attila
Amtmann Prosper- és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő