Bármilyen meglepő, de még zenei körökben is csak kevesen tudják, hogy 75 éve, 1945. november 19-én Pécsről indult világhódító útjára a Kodály-módszer, melyet 2016-tól az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete, az UNESCO a szellemi kulturális örökség részévé nyilvánított. (Azt csak zárójelben jegyezzük meg, hogy Steven Spielberg Harmadik típusú találkozások című, 1977-es filmjében is a Kodály-módszerre való utalásként használják a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvételben a Kodály által is használt kézjeleket, sőt még a neve is elhangzik.) A pécsi elindításban maga a Mester, Kodály Zoltán is aktív szerepet játszott.
A Kodály házaspár, a zeneszerző és felesége, Emma asszony, Esztergár Lajos polgármester meghívására érkeztek Pécsre a 2. világháború súlyos megpróbáltatásait elszenvedett fővárosból, s a Magaslati (ma Surányi Miklós) út 46.szám alatti, úgynevezett Kabdebó-villában kaptak szállást, ahová Takács Jenő világhírű zongoraművész-zeneszerző és akkori pécsi zenekonzervatóriumi igazgató, valamint Maros Rudolf és Bajcsa András vitte fel Kodályéknak a város által biztosított élelmiszert. Egyik alkalommal, amikor a Mester a városba menet betért a konzervatóriumba, úgy fogalmazott: „Miért nem veszik igénybe a segítségem, s kapcsolnak be a város zenei életébe?”
Takács Jenő azonnal meghívta Kodályt az általa már 3 éve vezetett intézménybe, ahol olyan kiválóságok tanítottak többek között, mint Sirio Piovesan olasz hegedűművész, valamint a Kodály kórusművek bemutatását, a Szeráfi Kórus és a Polgári Fiúiskolai Kórus karnagyaként országosan is az elsők között elkezdő, a Mesterrel személyes kapcsolatban álló, később szolfézspéldatárakat készítő, Agócsy László. Mellette zeneszerzés-tanítványa, Maros Rudolf és Weininger Margit zenepedagógus, akik meghallgatták Kodály terveit az új magyar zenei nevelésről és szívesen vállalkoztak módszere kipróbálására.
Agócsy László, a Kodály-módszer pécsi elindítója
Itt kell feltétlenül szólnunk arról, hogy Kodály Zoltán – bár már fiatalon, 1911-ben a zenetanítás céljaként jelölte meg, hogy a tanulók megtanuljanak kottát olvasni, abból énekelni, és hallás után dallamot lekottázni –, zenepedagógiával intenzíven 1925-ben kezdett foglalkozni. Tanítványaival együtt, 1935-től kiemelten is Ádám Jenővel alkotta meg az új magyar zenei nevelés alapjait, az általános és középiskolai reformokhoz új tanterveket és tanítási módszertant állítottak össze, s új dalokat szereztek gyerekek számára. A később módszere fő „védjegyévé” lett relatív szolmizáció beemelését koncepciójába Kodály már a 30-as években fontolgatta, s a19. század közepi angol gyakorlatból, Curwentől átvett kézjelek mellett tanítványaival – Ádám Jenővel, Kerényi Györggyel és Veres Sándorral – a német szolmizációs és „nyílt éneklés” gyakorlatát is tanulmányozta.
Kodály Zoltán tehát egy immáron őt két évtizede foglalkoztató és folyamatosan bővülő zenei nevelési koncepció bevezetését segítette elő Pécsett, ahol a nyilvánosság előtt Agócsy László szolfézs-csoportjával október 27-én, a mai Leőwey Klára Gimnázium dísztermében tartottak bemutatót, melyen pécsi és baranyai muzsikusok, pedagógusok, gyerekek szülei vettek részt. Másrészt Kodály egy még nagyobb nyilvánosság előtt, 1945. november 19-én, a Pécsi Nemzeti Színházban rendezett, őt a fővárosba való hazatérése előtt búcsúztató hangverseny keretében először tartott nyilvános előadást az új „Magyar zenei nevelés”-ről, melyet méltán tarthatunk a később a világ szinte minden táján ismert és sok helyütt, így pl. Japánban a mai napig használt Kodály-módszer születésnapjának. Most pedig idézzünk néhány gondolatot Kodály beszédéből.
„...szükség van magyar zenei nevelésre, magyar és nemzetközi szempontból egyaránt. (…) Az iskola már elindult a helyes úton, csak járja végig következetesen, az eredmény nem maradhat el. (…) Az itt előadásra kerülő „Gyermektáncok” egy szerény próbálkozás ebben az irányban. Azzal, hogy e darabokat a fővárost megelőzően egy vidéki városban mutatom be, annak a meggyőződésemnek akarok kifejezést adni, hogy a magyar zenei nevelés megvalósításában egy ilyen városnak nagy szerepe lehet, esetleg a fővárosnak is példát mutató kezdeményező szerepe. Máris megindult itt egy olyan próbálkozás, amelyhez hasonló a fővárosban sincs, és amelynek döntő fontossága lehet egész zenei nevelésünkre. A zeneiskola bevezető tanfolyamát értem, amely előbb zenére akar tanítani, csak azután hangszerre. (…) Ez az eljövendő magyar zenei műveltség magvetése.
A demokrácia e ponton kettőt jelent: egyik a zenei művelődés eszközeinek hozzáférhetővé tétele mindenki számára, másik a nemzeti sajátosságok teljes érvényesítése.
Mindkettőt munkálja a pécsi úttörés.”
Kodály Zoltán programadó beszédét teljes egészében megjelentette a Csorba Győző által szerkesztett Ív című szépirodalmi és művészeti folyóirat első – és sajnos egyetlen – száma, mely így a Kodály-módszer egyik fontos kortörténeti dokumentumává lett.
S ha már szóba került, ne feledkezzünk meg a Gyermektáncok bemutatóját játszó három zongoraművészről, akik közül Rubel Márta később Jandó Jenő világhírűvé lett zongoraművész édesanyja lett, Horváth József – Horváth Mihály zeneszerző, karnagy, orgonaművész és későbbi zeneiskolai igazgató fia – Salzburgban futott be karriert, Mérnök János pedig Budapesten lett tanár.
Szólnunk kell még egy különleges ősbemutatóról, melyről a dr. Nádor Tamás könyveiben történt megemlékezések ellenére országosan is csak kevesen tudnak. Nevezetesen, hogy 1945. október 21-én Pécsett, a Dómban (Székesegyházban) került sor a Missa brevis (Rövid mise) orgonakíséretes vegyeskari változatának nyilvános ősbemutatójára, merthogy az Operaház óvóhelyén történt korábbi alkalmi előadás – melyen Vorosilov marsall is jelen volt – nem volt nyilvánosnak tekinthető. A különlegességet az adta, hogy a művet az a Mayer Ferenc vezette székesegyházi fiúkórus adta elő, amely az úgynevezett abszolút szolmizációs módszert használta, a Kodály-módszert jellemző relatív szolmizáció helyett. A Mester meg volt elégedve az előadással, s az eredeti, 60 fős, a háború végére 30 fősre csökkent létszámú kórus karnagyának kérésére ahhoz is hozzájárult, hogy a műnek csak négy tételét adják elő, a Glória nélkül, s egy helyütt még transzponálási kérésüket is teljesítette, valamint Halász Béla orgonaművésznek saját kezűleg írt be egy átmenetet az Agnus Dei és a Dona nobis között. A Kodályt búcsúztató november 19-i színházi koncerten pedig a teljes művet előadták, immár hangversenytermi ősbemutatóként.
A Missa brevis 1945. október 21-i bemutatója után a székesegyház előtt
Kodály pécsi művészek társaságában. Balról: Vadas Gábor, Halász Kálmán,
Maros Rudolf, Taksonyi József, Kerényi János, Sirio Piovesan, Bajcsa András,
Takács Jenő, Kodály Zoltán, Kürschner Emánuel.
A Pécs 20. századi kóruskultúrájának felvirágoztatását is előremozdító Kodály-módszer hazai és nemzetközi meg- és elismertetésében Agócsy László úttörő munkáját követően olyan kiváló pécsi és baranyai karnagyok munkássága volt meghatározó napjainkig, mint Antal György, Maros Rudolf, Nyolczas Ipoly, a mágocsi Balatoni Mátyás, a komlói Tóth Ferenc, Tillai Aurél, Dobos László, Ivasivka Mátyás, Kertész Attila, a Magyar Kodály Társaság jelenlegi elnöke Szabó Szabolcs, Nagy Ernő, Lakner Tamás, Kunváriné Okos Ilona, Tillainé Merácz Ágnes, Kamp Salamon, Kutnyánszky Csaba, Schóber Tamás és még sokan mások az őket követő generáció karnagyai közül.
Kodály egész munkásságának talán legszebb elismerését is egy pécsi költő, Csorba Győző fogalmazta meg, a Mester halála napján írt Kodály című versében:
„véghezvitted, amibe fogtál,
s úgy mentél el, hogy megállapodtál
a múlhatatlan fényű csillagoknál.”
Fotó: internet
Kovács Attila
Amtmann Prosper- és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő