Miután egyik Tisztelt Olvasónk még tavaly év eleji 70. születésnapja előtt kikölcsönözte a Genesis együttes világhírű énekes-dobos dalszerzőjének, Phil Collinsnak életrajzi kötetét, s mivel közben egészségi állapotom romlása miatt csak home officban dolgozom, olvasva, hogy a Genesis most márciusban adta búcsúturnéjának utolsó koncertjét, s egyben Phil Collinsnak is utolsót, Londonban az O2 Arénában, határoztam el, hogy egyik kedvenc progresszív rock együttesem egykori frontemberével való hajdani kapcsolatfelvételemet megírom.
     Az egyetlen, ami örömmel töltött el előzetesen is, hogy az együttes tagjai és menedzsereik épp az 1987-es Invisible Touch (Láthatatlan érintés) című lemezen megjelent kétrészes Dominó című szám második részének alcímét, a Last Domino (Utolsó dominó)-t választották turnéjuk átfogó címének is, ahogy ezt magam is gondoltam előzetesen. Arról nem is beszélve, hogy eredetileg én is ennek általam felvett Népstadionbeli koncertfelvételébe ágyaztam a magyar sajtóban 2002-ig egyedüliként Phil Collins-szal készített interjút. (2002-ben Jeszenszky Géza ex-külügyminiszter fiának, Jeszenszky Zsoltnak sikerült legközelebb.)
    Az 1987. június 18-án a Népstadionban megrendezett első magyarországi Genesis koncert előtt a Duna InterContinental hotelben megtartott sajtótájékoztatóra – lévén, hogy autóstoppal mentünk –, kicsit késve érkeztünk meg későbbi párommal, s így az már elkezdődött. Mint utóbb kiderült, Tony Banks billentyűst faggathatták az újságírók és rádiós „kollégák”. Azért csak idézőjelben, mert én még csak külsősként dolgoztam a Pécsi Rádióban, tehát én még nem lehettem kolléga. Igaz, közülük például Albert Györgyinek nem sikerült interjút készítenie Collins-szal, nekem is csak nagy mázlinak és Collins hatalmas szívének, humorérzékének köszönhetően.
    Meglátva ugyanis a recepciónál a személyzettel tárgyaló Philt, amikor megfordult, szemrebbenés nélkül megszólítottam Collinst és elnézését kérve „konyhaangolságomért” elmondtam, hogy egy délmagyarországi városból, Pécsről, annak rádiójának képviseletében szeretnék egy interjút készíteni vele. S Ő, ahelyett, hogy elzavart, vagy az épp zajló sajtótájékoztatót ajánlotta volna, azt kérdezte, „3-kor jó lesz?” Mire én, lévén este fél 9 volt, azt kérdeztem „Éjjel? Merthogy nekem akár az is megfelel…” Megnyugtatott, hogy „Nem, holnap délután 3-kor találkozzunk ugyanitt.” S amint később kiderült, arra már magával hozta tolmácsát és személyi kísérőjét, Héder Barnát, a későbbi neves sportriportert, műsorvezetőt.

     Ami magát az interjút illeti, első kérdésem az volt, hogy milyen érzés volt, hogy az 1985-ös Live Aid segély koncert világsztárjai közül egyedüliként Ő volt az, aki mindkét helyszínen, Angliában és Amerikában is ott volt, a néhány órás időkülönbség ellenére is, amire nyilvánvalóan azért kerülhetett sor, mert Collins akkor karrierje első csúcsán volt szólóban és a Genesisszel is. Phil azonban szerényen csak az akció technikai és baráti részleteit említette, nevezetesen a légitársaságot és a baráti invitálást, Eric Clapton meghívásának szerepét emelte ki, amiért természetesen szívesen vállalta a kihívást.

     Ezután a Genesis és az ő saját szólista stílusának különbözőségéről kérdeztem Phil Collinst, aki kendőzetlenül, egyszerűen és világosan szólt erről az akkorra már a rajongók körében is nyilvánvalóvá vált és elfogadott tényről. Collins személy szerint nagyon örül saját dalai sikerének, de nagyon boldog akkor is, amikor a Genesis régebbi, progresszív rock stílusának hatásait tükröző, hosszabb kompozíciók, többnyire Tony Banks szerzeményeinek előadásában részt vehet.
    A következő kérdéskör saját korábbi, kedvelt stílusára vonatkozott, s azt kérdeztem, hogy nem sajnálja-e, hogy a jazz-rock háttérbe szorult, s csak az 1982-es, második szólólemez West-Side című zenekari száma az, ami megmaradt? Collins válasza itt is őszinte és világos volt: „A jazz-rock ahogy jött, úgy ment. Mára csak a Wearher Report maradt fenn szinte egyedül, ezért – bár nagyon szerettem –, be kellett látnom, hogy ennek a fúziónak vége.”
Collins azért a későbbiekben hozzájárult ahhoz, hogy Phil Collins Big Bandje néven egy Henry Mancini által vezetett szvinges dzsessz zenekar alakuljon, melyben maga is aktívan részt vett, másrészt 2016-ban saját maga készített egy újrakeverést az 1982-es West Side-ból.

     Visszatérve az interjúhoz, szólnom kell Héder Barnáról külön is, akinek fontos szerepe volt abban, hogy eredeti szándékom szerint ne kelljen külön szinkronizáltatnom Collinst. Barna ugyan igyekezett hitelesen fordítani, azonban egy idő után elege lehetett hosszú, néha többszörösen összetett mondatokból álló kérdéseimből, s néha ezek egy részét „elfelejtette” lefordítani. Ezt persze nem hagyhattam szó nélkül, s egy „Te, még azt is fordítsd le, hogy…” kezdetű mondattal igyekeztem visszaterelni összetett lelkivilágú kérdésfeltevésemhez, amit készségesen teljesített, ha már látta, hogy Collinst érdekli ennek a vidéki rádiós fickónak a kérdése. Így nyertem beavatást például a dalok születésének kompozíciós metódusába, hogy hogyan működik ez hármójuk között, s még feltettem néhány kérdést ezzel kapcsolatban. Phil Collins készségesen válaszolt is, de jelezte, hogy lassan mennie kellene a repülőtérre, harmadik társuk, a basszusgitáros, vokalista és gitáros Mike Rutherford elé. Én egy kicsit elszemtelenedve, átvéve a szót kértem még utolsó kérdés lehetőségét Collinstól. Az együttes és saját terveiről, melyek megválaszolása után Phil Collins köszönte meg az interjút(!), s csak annyit mondott szelíd mosollyal arcán:„Bocsánat uram, de most már tényleg mennem kell…”,  ezzel ösztönösen felidézve második lemezének „Hello, I must be going”(Helló, mennem kell) címét.

     S ezután következett a minden eddigit felülmúló élmény, a Népstadionbeli Genesis koncert, melynek hiteles hangulatát csak a három héttel későbbi, londoni Wembley Stadionbeli, 1987. július elsejei Genesis koncertről tudjuk felidézni. Ezek közül én az elsőként rám legnagyobb hatást gyakorló Dominót ajánlom figyelmükbe, 18’40”-től, utána a lemez világslágerét, a címadó Invisible Touch 1 óra 21’-től kezdődő záró részét, melybe egy fantasztikus dob duett is belefért, melyet a Genesis koncertdobosa, a Weathe Reportot is megjárt Chester Thompson és Phil Collins adott elő. A záró egyveleget pedig a Turn it on Again című saját dalukkal vezették fel. Az egyvelegben helyet kapott a Blues Brothers „Everybody needs Sombody to Love (Mindenkinek szeretni kell valakit) című dalába ágyazva  a Rolling Stonestól a Satisfaction, a Beatlestől a Twist and Shout, a Four Topstól a Reach out (I’ll be there) és a Who együttes Pinball’s Wizard (A átékautomaták varázslója) című dala.
Phil Collins, Tony Banks, Mike Rutharford, mellett még Daryl Stuermer gitározott.

     A Beatles-dobos Ringo Starr mögött a világ második leggazdagabb dobosának számító Phil Collins – akit beválasztottak a Modern és a Klasszikus Dobosok Hírességi Csarnokába – pályafutása 55 éve alatt, amit maga is említett búcsúkoncertjén, elég sok betegségen esett át, melyek közül néhány a muzsikus pályának is köszönhető, vagy legalább is velejárója lehet.

     Az egyik a csigolyák egybecsúszása, melyből gerincvelői problémák is adódtak nála, aztán halláskárosodást is szenvedett, ami azért szintén nem meglepő egy rock-dobosnál, s végül a stresszhez és más tényezőkhöz is kapcsolódó diabetes, azaz cukorbetegség. Mindezek nagy része már 2008-2009 körül jelentkezett, mégis az elmúlt néhány éve vált annyira kritikussá, hogy a koncerteken többnyire ülve énekelt végig egy teljes koncertet, de néha még ülve is megőrzött annyit dobos énjéből, hogy legalább csörgődobon, tamburinon játszott. Mostani, koncertturnéja végállomásán, a londoni O2 Arénában egészen katartikus, ugyanakkor felkavaró is volt, amikor ezúttal úgy játszott a csörgődobon, hogy a jobb- és balkéz mellett mellkasra ütéssel folytatta majd fejtetőre ütéssel, „belefejeléssel” fejezte be mutatványát.

     Ami a koncert különlegességét adta, hogy Phil Collins kifejezett kérésére azon, akárcsak a turné korábbi állomásain, harmadik házasságából, 2001-ben született fia, Nick Collins dobolt, s láthatóan és jól hallhatón tökéletesen igyekezett maximálisan segíteni édesapja és Genesbeli társainak, barátainak produkcióját.

A búcsúkoncert utáni meghajlásnál Collinstól a második fia, Nick

     S akkor most következzék Phil Collins és a Genesis búcsúja a közönségtől, mely talán nem volt olyan erőteljes, mint fénykorukban, de ugyanolyan ihletett mélységet tükrözött, mint három és fél étvizeddel korábban, amikor még nem énekelték búcsúzóul, mint most. Talán kicsit korábbi társaik, Peter Gabriel és Steve Hackett előtt is tisztelegve leghíresebb lemezük, a The Lamb Lies Dovw on Broadway (A bárány lefekszik a Broadway-n) már akkor is Collins által énekelt nagy slágerét, a The Carpet Crawlerst (A szőnyegmászókat).

     Mit mondhatok a rajongók és a közönség nevében Nektek, Kedves Phil, Mike és Tony?
Köszönet érte, hogy Ti nem feküdtetek le a Brodwayn, s ilyen sokáig állva maradtatok a világ szinte minden színpadán.

Tony Banks, Phil Collins, Mike Rutherford, azaz a búcsúzó GENESIS

Fotó: Internet                           

Kovács Attila
                Amtman Prosper és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő