Ha Tandorihoz, a mindig-van-tovább mesterdalnokához illenének a nagy és végletes szavak, azt mondhatnánk, hogy ebben a könyvben nemcsak a szerző több mint hat évtizedes írói-költői pályafutása, hanem a XX-XXI. századi magyar irodalom egy kivételes jelentőséggel bíró életműve zárul. Pedig látszólag semmi különös nem történik a lapokon, a magát régóta a "halál előszobájában" tudó alkotó a hozzá legközelebb álló, mellette mindvégig kitartó formák: a Kosztolányitól örökölt "körömköltészet", az aforizma és a rajz segítségével dokumentálja napjait. A változatlanság színe alatt, az újramondás és megismétlés tetteiben azonban - bár Tandori minden időhatárt végtelen messzinek mutató termékenysége látszólag mit sem tud erről - egyszerre megjelenik az utolsónak szólás, a majdani elhallgatás ígérete. A szűk lakástérbe zárult én tettei és szavai immáron elválaszthatatlanok és megkülönböztethetetlenek egymástól: a tettek szavakká, a szavak pedig az utolsó evilági tettekké változnak, és így, együtt felvillantják a "titkos jelet", a kötet címébe ékelt "plusz" biztatását. A fekete, egymást keresztező vonalak véget vető, mégis meg-mentő üzenetét: +
A könyv itt érhető el könyvtárunkban.