Hiánypótló könyvet jelentetett meg a Magyar Művészeti Akadémia, az MMA Kiadó 2019-ben, Szabados címmel, mely Bicskei Zoltán válogatásában és szerkesztésében mutatja be több tanulmány és maga az a kiváló zongoraművész, zeneszerző, Szabados György (1939-2011) életét és munkásságát, pontosabban annak egy nagyobb részét, kitekintéssel az életmű egészére is.
Szabados György rendkívül koncentrált, elmélyült zongorajátékával, zenekarszervezői és vezetői tevékenységével a kortárs komolyzenei és dzsessz muzsika, különösen is az úgynevezett freejazz felé való innovatív nyitottságával a magyar kortárs, avantgárd dzsessz egyik kimagasló alakja volt. Már 1975-ös „Az esküvő” című lemezével is maradandót alkotott, de Anthony Braxton amerikai szaxofonos-klarinétossal és az Art Ensemble of Chicago együttesből is ismert Roscoe Mitchell szaxofonossal készített felvételeivel is az avantgárd jazz történet maradandó értékeket hozott létre.
Engedtessék meg most, hogy egyetlen személyes emlékemet megosszam Tisztelt Olvasóinkkal. Nevezetesen, hogy amikor - valamikor a 80-as évek végén - Szabados György a pécsi Liszt Teremben lépett fel szólóest keretében, s elkezdett játszani, észrevette, hogy az egyik billentyű hangjával intonációs problémák adódtak. Megállt a zongorázás közben, s leütve a „hamis” hangot, azt mondta: „Ez a hang nem én vagyok, ha majd hallják!”
Rátérve a könyvre, a tavaly megjelent kötetben először Szabados György saját írásaiból olvashatunk. Elsőként az egyik, számára legfontosabb zeneszerzőről „Az élő Bartók (Bartóki modell?)” címmel, majd a mély filozófiai gondolkodású muzsikus „A zene kettős természeti fényéről” fejti ki gondolatait.
Ezután zenei elemzések következnek a német Bert Noglik, az újvidéki Nemanja Sovtić dzsessz szakújságíróktól és két budapesti kollégájuktól, Pozsár Mátétól és Windhanger Ákostól, valamint a Szabados pályáját érzékeny lelkülettel követő zongorista utódtól, Binder Károlytól.
A két külföldi író nagyszerűen rajzolja fel Szabados György portréját és gondolatrendszerét, utóbbit Sovtić már írása alcímében is a muzsikus pályáját tökéletesen jellemző összefogottsággal: „jazz, hagyomány, rögtönzés, a dacoló számkivetettség és lüktető szellemiség világ(lás)ában”. Engedtessék meg ebből a tanulmányból két gondolat kiemelése a „Bartók és Kodály (egymást) kiegészítő szerepe a világmindenséghez való viszonyulásban” című részből:
„Kodály magas talapzaton áll”, amelyről, „ha körülnéz, lába alatt látja heverni a világot”. Tisztelte Kodályban azt, hogy nem törekedett megszállottan a kísérletezésre, amiből ateista és materialista nézetek lennének esetleg kiolvashatók.”
„Bartók dekonstruáló, analitikus géniusza kereste, leste a zene és benne népe géniuszát, az Egész mélyére akart pillantani, hogy valami újat alkothasson.”...
„Bartók pusztán zenei eszközökre támaszkodva tudta megragadni a magyar szellemiséget... Bartók a magyar folklór segítségével hidat épített a Keletet és a Nyugatot elválasztó szakadék felett.”
A könyv végezetül Szabados György „A kormányzó halála” című, 1989-ben komponált táncoperájának keletkezésével és elemzésével zárul, melyben a zongorista-zeneszerző feljegyzéseit is olvashatjuk. A művet az általa 1988-ban alapított és később híressé vált műveit bemutató MAKUZ zenekar (Magyar Királyi Udvari Zenekar) mutatta be, s most mi is egy olyan, 1995-ben a Magyarkanizsai Jazz Fesztiválon készült élő produkcióval ajánljuk a Szabados Györgyről szóló könyvet, melynek sztárszólistája a német harsonás világsztár, Johannes Bauer volt.
Kovács Attila
Amtmann Prosper- és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő